A szomorúság felemészti a lelket és a mélybe taszít.
A mosolygás felszabadít, a boldogság megnevettet.
A szomorúság furcsa súlya ült a lelkemre...
Mely arcomon könnyekben mutatta meg magát.
Nem értettem, nem hallottam, nem figyeltem..
Csak kérdeztem...senki nem válaszolt.
Forogtam a semmi legmélyén a nehézzel.
Forogtam, mert forgatott a megrémült ÉN.
Vágytam a kör végét...bár egy körnek nincs vége.
Így hát forogtam...és csak forogtam, hol lassan,
Hol meg gyorsabban...végül elszédültem.
Imádkozom! Megköszönöm a TEGNAPOT a mát, és a holnapot is!
Megköszönöm hogy foroghattam, elszédülhettem, és hogy megállhattam.
Most biztosan állok. Nem kérdezek...Válaszolok!
Nevetek, mert a boldogság megnevettet...
Mosolygok, mert a mosolygás felszabadít...
Értem, hallom, érzem...
Nem érted, nem érzed, de hallod, látod...
Szabad vagyok!
