Elrejtő sötétség

Az éj sötétsége beborít, és elfedi a valóságot.
Megtestesíti a vágyat és valóra váltja az álmot.
Ám a városi hold fénye megtörik az emlékek csókján,
S a félelem és fájdalom tüze gyullad föl a szerelmesek arcán.
Falra vetült árnyék mozog lassan s nehezen,
A kettőből egy lesz, s az egy eltűnik nesztelen.
Aztán utoljára a szerelmes ránéz szeretőn kedvesére,
Eltűnik a vágy, az éj és elvakítja őt is a valóság kegyetlen fénye.

Ábrándozás...

Mozdulatlanul fekszem a zöld fűben,
S az égen egy fa nyúlik át felette.
Vörös levelei ringatóznak a szélben,
S lassanként életre kelnek a fényben.
E szépséget csodálattal nézem, s közben gondolkozom,
Átfut az agyam furcsa, de fontos dolgokon.
Képzeletem mint az álom suhan feléd,
S gy csendes mozdulattal leültet melléd.
De ez csak mámor, mit a reménytelen remény szült,
S felettem a fa tavaszból télbe őszült.
Elmosódik a vörös és a kék a szememben,
Mert tudom, hogy nem lehetsz már mellettem.

Megfoganva és Megszületve...

Egy éjszaka láttalak a tejúton szállni,
Felém fordultál, de arcodat nem lehetett látni.
Mert nem volt arcod. Csak egy kóborló lélek voltál,
S annyi volt benned, mit a túlvilágról magaddal hoztál.
Egy szerelmet kereső női szellem,
S e tiszta lélekbe én beleszerettem.
Bár keze nem volt, mégis megérintette arcomat,
S egy pillanat múlva együtt ragyogott hold s a nap.
És eltűnt...de nem ment messzire,
Örökre beköltözött a törékeny testembe.
S aztán kilenc hónap eltelt hirtelen,
És már mozgatni tudtam két apró kezem.
Mára már egy tizenéves lány vagyok,
Akiben még mindig ugyanaz a szellem ragyog.

Elveszve...

A nyugtalanság sötét ólomként nehezedik rám,
S a félelemtől fél mozdulni reszkető szám.
Gyáva unalom ül szomorú arcomon,
S keserű könny folyik remegő ujjamon.
Személytelenség. Lassan kiköltözik belőlem a lélek,
S már egyáltalán nem érzem, hogy igazán élek.
Bár tűnne már el a megrekedt fájdalom,
Bár elhagyna, keresztül e reménytelen sorokon.
S ha visszakapott sorsom a megbocsájtás lenne,
A keserű percek múlását remélném benne.

Lábnyomok...

Ültem a Dunának azon a zavaros és szerelmes partján,
Ahol a homokba lépett lábnyomok őrzik az emlékeket,
Szépséget és vágyat láttam arcán,
A fiúnak, ki aznap rám nevetett.

A nevetésnek tisztasága, s a lemenő nap megnyugvása
Találkozott a némán éneklő hangjában,
És a felém lépett lábnyomainak az összevisszasága,
Őrzi az emlékünket egy eltitkolni akart pillantásban.

Ülök a Dunának azon a semmilyen és tiszta partján,
Ahol a víz már elmosta a homokba lépett lábnyomokat,
És eszembe jut, hogy egy elvesztett nyár emlékekbe zárt napján,
Árulkodó nevetések váltották fel a semmitmondó szavakat.

Reménytelenül...

Istenem! Jéghideg a valóság amire ébredek.
Elvesztem, meghaltam, megfagytam nélküled.
Hol a remény? Hol a fájdalom megváltója?
Hol van megvágott szívem sebének akarója?
Kié a kéz, melyben az élet kése remeg?
És miért szurkálja, miért vágja szét gyermek lelkemet?
Ó Istenem! Nem kellenek a válaszok, sem az életem,
Ha szerető lényed, s magam létezését sem érdemlem.
Meghalt a lelkem. S a pislákoló remény...Édes Istenem,
Úgy érzem oly messze van, mint embernek a végtelen.

Csoda

Szemed előtt világító fénypontok terülnek szét az éjben,
Tűzijáték! Valóságos csoda gondolod magadban miközben
eltűnnek előtted a mélyben.
Akkor odalépek melléd, s halkan suttogom a füledbe
Hogy vajon a tűzijáték ember vagy Isten képzete?
Mert amire azt mondod hogy"hihetetlen" dolog, az csak az lehet
Amit kínok közt, mégis boldogan Isten és ember együtt teremtett.
Csodát akarsz látni? Csak láss bele a fejembe,
S tedd meg azt, mit más ember nem tenne!
Nézz ki az ablakodon, már ha van ablakod amin kinézhess.
Nézd a kolduló anyát! Nézd csak arca miként fest?!
Ajka, mint a folyót átszelő híd hajlik sírásra,
S szemei mégis nevetve néznek kicsi fiára.
Csodát akarsz látni? Hát csak nézd a kolduló anyát,
Miként vészeli át a végtelen, hideg éjszakát.