Levél Papától...

Kedvesem!

"Mielőtt még átsétálunk a kerten,

Szorítsd a kezem erősebben mint általában.

Csókolj arcon, hogy könnyeket nevessen szemem,

Hogy belőled alkotott csoda legyen minden mit láttam.

Aztán vezess át e kertnek a kapuján,

És sétálj végig minden úton velem,

Főleg a puszta, kietlen ösvényeken,

Ahol egy-egy liliom nyílik lépéseink után.

S az érthetetlen gyönyörűségben a fák alatt,

Fonja össze létezésünk minden csillag

s a Nap, és még ezer virág s hang,

Könny és nevetés, boldogság és szenvedés.

Minden hajnalban a kert előtt én ott leszek!

S várom, hogy egy névtelen napon te is ott legyél.

És miután már átsétáltunk a kerten...Ó, hidd el Kedvesem...én ott leszek.

Akkor is és most is végtelenül Szeretlek!"

                 

                  Papa

(Young: A Viskó c. könyv ihletésére.)

Akarod...?

A virradatban láthatod tisztán arcod ha...akarod.

Csillagoknak harmatkezéhez ragaszkodik  a karod...még ha nem is akarod.

Én sem akarom látni az arcodat sem a virradatba sem máshol!

Akarod...tudni hogy miért nem igen, hogy mi az ami gátol?

Üres vagyok, s nem azért mert nincs bennem érző s vérző szív.

Hanem, mert a félelem mindent felégetett bennem, kábultam s józanul hív.

A költő mindig hazudik, de jaj annak ki nem szól: "Nem bírom!"

S legbelül megvallja magának hitét...akarod!

S ez boldogságom s kínom,

Életem, sírom...sírom!

Álmatlanság

Álmatlanságod játéka kimeríti elmédet.

Menekülsz...saját magad elől...de ki?

Ki az a magad? S miért üldöz önmagad, lényed?

Napfelkeltében látod a napnyugtát, keríti

Elő a Holdat ki fél  a Napba nézni.

Arc az arcban nem akar...akarata percnyi.

Játszik...mert álmatlan, ártatlan...megzavar.

Engem küld, a keveset...s túl sokat akar,

De mégsem eleget...sóhajtásomban megláthatod

Az érzést, meggyötör, hallod? Felemészt, és Te ezt hagyod...?

Akácfák alatt

...Emlékszem még milyen volt szeretni,

Akácfák alatt boldogan nevetni.

Rád nézni egy könnyű pillanatban,

Ölelkezni némán egy gondolatban.

-mondja a költő.- Akácok alatt,

tétován üldögélni még az idő haladt.

Leheveredtünk a fűbe s azon nevettünk,

Hogy beszélget két madár az akácágon felettünk.

Nem hiába, s nem tévesen múlt velünk az idő.

Sorsunk, s utunk ez volt, mert így akarta Ő.

S míg az akácok alatt boldog volt létünk,

Megtanultuk mindazt, amiért érdemes élnünk.

Bódulatban a fák alatt megtanultunk szeretni,

Elengedni az álmainkat, s újakat keresni.

...

"Kérdezhetek valamit?"-Tőlem? Hát persze!

"Néztél már fel valaha éjjel az égre?

Vajon láttad-e a csillagokat egymásba kapaszkodva táncolni?

...Nem, ha láttad volna most nem mondanád "nincs mit tenni".

"Kérdezhetek valamit?"-Tőlem? Ööö jól van.

"Láttál már szíveket összetörten, holtan?

Néztél már szemébe a gyereknek mikor álmát elveszik?

Olyan az, mint mikor a csillagos éj a végtelenbe veszik."

"Kérdezhetek valamit?"-Tőlem? Nem is tudom.

"Érezted már, hogy felemészt az"én ezt nem akarom"?

Vajon fogtál-e már kezet ínség idején?

...Nem, ha már fogtál volna most tudnád mi az a remény."

"Kérdezhetek valamit?"-Még mindig tőlem? Inkább ne!

"Tudod mit jelent egy csillagtalan, borult este?

Mikor bármerre nézel minden lélek kopott, s meghalt a remény?!

Érzed-e mit teszel?...kérdezem én.

Mert én érzem század magammal, és állj!

Halld meg hogy kiáltunk...ez túlságosan fáj!

Nevess...

„Nevess, mert arcod akkor a legszebb, ha boldog vagy!

Kövess-szólít az Úr-, hol lábam előtted nyomot hagy.

Vezess - másokat ki a sötétségből a fényre,

Ne félj! Csak egy pillanatra nézz fel az égre.

Kapaszkodj – minden emberi kézbe, s imádkozz!

Remélj, s ha akarod a holnap majd változást hoz.

Kövess ,remélj, vezess,ne félj, kapaszkodj, nevess,

De a legfontosabb hogy mindenkor szeress, szeress, szeress.”

Éjjeli almafák

Amikor a Nappal angyalszárnyakon hódol be a sötétségnek, 

Alázattal veti alá magát megannyi lélek az éjnek.

Egy vagyok én a lelkek közül, s miközben lépek gondolkozom,

Hogy hogyan éltem meg a tegnapot, s hogy megérem-e a holnapom?!

Nálam így telik egy este,...emlékekbe burkolózva.

Utam a szívem, járok, lépéseim az Úrra bízva.

"Szakítsd le a Napot!" de ha én a "Holdat" akarom?

"Szakítsd le a "Holdat"! nyúlj fel a csillagokba karom!

Tüzes parton, ők nevettek, és én nevettem...

A vízen ringatózva, az égboltba burkolózva alattam s felettem.

A szerelem megáldott keze emelt hozzád,

Kezem a kezedben, lényed a lényemben..teljes valóddal öleltél át.

Amikor a Jóisten a hajnalban küldte el a "Remény" első sugarát,

Teljes hittel azt gondoltam, veled fogom megélni a mát.

Aztán minden nap ma lett, és talán sosem tudtam ki az a Te...

Hát, nálam így telik egy átlagos este...

Megtanultam, hogy nem tanulhatok eleget,

S hogy nincs hatalmam a szerelem szabad szárnya felett.

Emlékekkel tartok össze minden egyes éjszakát,

A kialudt pillanatok...Édenkerti almafák.