Eltévedtem

Egy tiszta éjjel, azt hiszem épp holnap,

     Láttam végtelen csillagot a csillagok alatt.

                    Távol voltak azok, mint Te most éjtelen végtelen

                Én mégis éreztem, hogy befogad a bonyolult képtelen,

Vigyázó kezeit fölém emelte akkor,

Engem akart, engem elrántani a valóstól.

De egy csillag hullt az elmémre,s megvilágította szívem,

 Tévedett a mindenség, én suttogtam...még nem!

Eleven létezésem eltűnt a csillagok útján,

Megszűntem eleven létezni, hogy többet ne nevethess rám!

2010.12.26.

Mikor érezhetem újra a szabadságot?

Nem tartozni, ragaszkodni sehová?

Senkihez, csak a Jóistenhez vágyni rá,

S tanítani, leleplezni a szent igazságot.

Mikor lehetek újra fa, kinek virága

Kamilla, s csak nyílik gyógyítón?!

Emberi szívet begyógyítva, bizakodva

Elfogadni:nem tud már változtatni a jón.

Mikor válhatok a semmivé, a mindenért?

Vágynak morajában, ahol senki nem ért?

Egyszer, vagy talán soha, de felfognom törvény,

Én...Sorsom nem mostoha, csak egy illatörvény!

Uram!

Gyengeség és félelem fog el, ha arra gondolok,

Hogy ma este bűneimmel eléd járulok.

És mégis Uram! Vágyom a közelségedre,

A felemelő kezed, szerető ölelésére.

Adj erőt Istenem, hogy lássam lelkemet,

Lássam meztelen önmagam, s minden tettemet.

Még bűnös szívem nehezen tud nevetni,

Nehéz lelkem nem tudja vétkem feledni.

Uram! Megvallani tetteim, adj hát bátorságot,

Kereső lényemre boríts most világosságot.

Feléd, Uram az utat merem még remélni,

Taníts meg engem igazán szeretni!

When I was little...

Egyszer, amikor kicsi voltam, féltem a viharban,

Féltem a sötétben, féltem egymagamban.

Hazafelé futottam, és beborult felettem az ég,

Sötét lett, egyedül voltam...a félelemhez ez épp elég.

Kicsi lábaimmal szaladtam a feketére festett utcán,

Miközben Isten könnyei egyre sűrűbben hullottak rám.

Sírt az Isten. mert meglátott egy mezítlábas kislányt,

Aki elfelejtette a hazafelé vezető irányt.

"Ó, Isten! Ne sírj, mert könnyeidtől nem látok,

És rám zúdul a végtelen éves átok,

Hogy volt egyszer egy mezítlábas kislány,

Aki rettegve futott egy kör alakú utcán...Hazafelé.

Magamhoz...

Tegnap még nem tudtam, ma már tudom.

Mindent nélküled kell megoldanom.

 

Emlékszel még arra a tavaszi napra,

Mikor egy pillanat alatt magadra lettél hagyva?

És a kék virágra, egy Nyár reggelén?

Emlékszel-e pont úgy ahogy én?

Hát a szerelem? Vagy tán elfeledted már?

-Elég!-mondja a magam-Ez már túlságosan fáj!

És? Akkor mi van ha belehalok a fájdalomba?

Magam! Miért taszítasz engem a szánalomba?

 

Tegnap még nem hittem, ma már elemészt a gondolat,

 Nem vagyok elég a Másik élethez...már eldöntötték a sorsomat!

Minden nap...

Minden nap rettegek és minden nap sírni akarok.

Minden nap elvesztem önmagam és a vesztembe rohanok.

Tépi a lelkemet, emészt az a gondolat,

Hogy beszél nekem a néma, s megérint a vak.

Az ajtót, amit én nyitottam ki nem tudom becsukni,

Mert hogy nyitva, vagy csukva-e a jó, nem tudom eldönteni.

Fordulok, és a valami is fordul velem.

Már a küszöbön állok, de visszahúz a, képtelen.

Minden nap elmerengek azon a bizonyos tegnapon,

És minden nap el kell döntenem, érdemes-e folytatnom?

Mert minek beszél a néma szó, s miért figyel rám a vak?

Ha szeme nem akarja látni a valóságot, s ajka is csukva marad.

Fény...

Megdermedt napsütésbe olvad körülöttünk a világ,

Ha a Nap szerető sugarai ölelnek minket át.

Kimondhatatlan érzés, felemelő jóság és félelem

Árad kezemből kezedbe, kezedből kezembe...Kegyelem.

Isteni játék futkos arcvonásainkban,

Játszik velünk az Isten a kézfogásunkban.

És mi csak forgunk a véges világ végtelen érzésén,

Szédület nélkül táncolunk az Isteni fény közepén.

Szabad...

A szomorúság felemészti a lelket és a mélybe taszít.

A mosolygás felszabadít, a boldogság megnevettet.

A szomorúság furcsa súlya ült a lelkemre...

Mely arcomon könnyekben mutatta meg magát.

Nem értettem, nem hallottam, nem figyeltem..

Csak kérdeztem...senki nem válaszolt.

Forogtam a semmi legmélyén a nehézzel.

Forogtam, mert forgatott a megrémült ÉN.

Vágytam a kör végét...bár egy körnek nincs vége.

Így hát forogtam...és csak forogtam, hol lassan,

Hol meg gyorsabban...végül elszédültem.

Imádkozom! Megköszönöm a TEGNAPOT a  mát, és a holnapot is!

Megköszönöm hogy foroghattam, elszédülhettem, és hogy megállhattam.

Most biztosan állok. Nem kérdezek...Válaszolok!

Nevetek, mert a boldogság megnevettet...

Mosolygok, mert a mosolygás felszabadít...

Értem, hallom, érzem...

Nem érted, nem érzed, de hallod, látod...

Szabad vagyok!

Idézetekből áll...

Idézetekből áll az élet,

Idézel, s megidéznek téged.

Mosolygásból áll a fény,

Rám mosolyogsz, s rád mosolygok én.

Döntésekből áll a nap,

Dönts, és határozd el sorsodat.

Istenből áll a lélek,

Istennek éld tiszta léted!

Belőled áll a szerelem,

Légy önmagad, Légy végtelen!

Istennel Egyedül...

Egyedül érzem magam, Istennel egyedül.

Nincs társam, se barátom s a Magam

A fájdalomba merül.

Istenes létem, Istentelen bánat:

Hogy a messzeségnek vagyok örök alázat.
 

Bár érezném már a közelségét!

Bár ragyogná el a csalódást!

Talán akkor nem fájna ennyire a döntés:

Ennyi volt, nincs folytatás.

Egyedül...nehéz a döntést meghozni.

Istennel egyedül nehéz két utat járni.

És mégis elég, ha csak szeret az Isten,

Mert egy nincstelen folytatásnak értelme...nincsen.

"Mindenség"

Ó, Te elvesztett mindenség!

Ha kiáltok meghallod-e fájó szavamat?

Hát nem hiányzik neked a "kisebbség"?

Nem vágyod magadban az otthoni falakat?

Vajon hol találtál jobb otthonra?

Szeretőbb, elfogadóbb igaz családra?

Nem hiányzik neked a morajló hangzavar csöndessége?

És az átnevetett órák nyugtató teljessége?

Talán nem hiányzik, talán mindent elfeledtél már.

De Rád, Mindenség még emlékszik az otthoni táj!

........

Tsplezktvis 845...héten elmarad az 1. óra...Tsplezktvis 821...ez a ruha tökéleles len...Tsplezktvis 852...két nem fogadott hívás...Tsplezktvis 873...taposs már bele nem é...Tsplezktvis 814...idő várható, de helyenként...Tsplezktvis 805...nem értem hogy lehetsz ennyire ön...Tsplezktvis 836...hívjuk kedves vásárlóink figy...Tsplezktvis 897... Istenem, kérlek vigyázz a...Tsplezktvis 839...rendezte, a szinkront a...Tsplezktvis 800...??...???...?!

Nyökögő 8-as

Képtelen képeket képzel a képzeletem:
Alakodat festi testedre kezem.
Gömbölyű könnycsepp gördül az arcomon, amíg
Yátszik az ajkam a hátadon.
Oltalmazó Uram! Tiéd az életem.
Mentsd meg előlem, vagy ne tagadd meg tőlem!
Ne törd össze az Érted érzett szeretetet, mert
Az összetört érzéssel csak gyűlölni lehet.
Képtelenség, hogy gyűlöljelek...mert mindennél jobban szeretlek!

Telhetetlen!?

Az alak alakja akarva vagy akaratlan...akar!
Lelkek lelke lehel e kebelre "lehetetlent".
Ajak ajakba harapva akarja csak akarja,
Egyetlen percre szeretne "lehetetlent"...a telhetetlen!?

Elrejtő sötétség

Az éj sötétsége beborít, és elfedi a valóságot.
Megtestesíti a vágyat és valóra váltja az álmot.
Ám a városi hold fénye megtörik az emlékek csókján,
S a félelem és fájdalom tüze gyullad föl a szerelmesek arcán.
Falra vetült árnyék mozog lassan s nehezen,
A kettőből egy lesz, s az egy eltűnik nesztelen.
Aztán utoljára a szerelmes ránéz szeretőn kedvesére,
Eltűnik a vágy, az éj és elvakítja őt is a valóság kegyetlen fénye.

Ábrándozás...

Mozdulatlanul fekszem a zöld fűben,
S az égen egy fa nyúlik át felette.
Vörös levelei ringatóznak a szélben,
S lassanként életre kelnek a fényben.
E szépséget csodálattal nézem, s közben gondolkozom,
Átfut az agyam furcsa, de fontos dolgokon.
Képzeletem mint az álom suhan feléd,
S gy csendes mozdulattal leültet melléd.
De ez csak mámor, mit a reménytelen remény szült,
S felettem a fa tavaszból télbe őszült.
Elmosódik a vörös és a kék a szememben,
Mert tudom, hogy nem lehetsz már mellettem.

Megfoganva és Megszületve...

Egy éjszaka láttalak a tejúton szállni,
Felém fordultál, de arcodat nem lehetett látni.
Mert nem volt arcod. Csak egy kóborló lélek voltál,
S annyi volt benned, mit a túlvilágról magaddal hoztál.
Egy szerelmet kereső női szellem,
S e tiszta lélekbe én beleszerettem.
Bár keze nem volt, mégis megérintette arcomat,
S egy pillanat múlva együtt ragyogott hold s a nap.
És eltűnt...de nem ment messzire,
Örökre beköltözött a törékeny testembe.
S aztán kilenc hónap eltelt hirtelen,
És már mozgatni tudtam két apró kezem.
Mára már egy tizenéves lány vagyok,
Akiben még mindig ugyanaz a szellem ragyog.

Elveszve...

A nyugtalanság sötét ólomként nehezedik rám,
S a félelemtől fél mozdulni reszkető szám.
Gyáva unalom ül szomorú arcomon,
S keserű könny folyik remegő ujjamon.
Személytelenség. Lassan kiköltözik belőlem a lélek,
S már egyáltalán nem érzem, hogy igazán élek.
Bár tűnne már el a megrekedt fájdalom,
Bár elhagyna, keresztül e reménytelen sorokon.
S ha visszakapott sorsom a megbocsájtás lenne,
A keserű percek múlását remélném benne.

Lábnyomok...

Ültem a Dunának azon a zavaros és szerelmes partján,
Ahol a homokba lépett lábnyomok őrzik az emlékeket,
Szépséget és vágyat láttam arcán,
A fiúnak, ki aznap rám nevetett.

A nevetésnek tisztasága, s a lemenő nap megnyugvása
Találkozott a némán éneklő hangjában,
És a felém lépett lábnyomainak az összevisszasága,
Őrzi az emlékünket egy eltitkolni akart pillantásban.

Ülök a Dunának azon a semmilyen és tiszta partján,
Ahol a víz már elmosta a homokba lépett lábnyomokat,
És eszembe jut, hogy egy elvesztett nyár emlékekbe zárt napján,
Árulkodó nevetések váltották fel a semmitmondó szavakat.

Reménytelenül...

Istenem! Jéghideg a valóság amire ébredek.
Elvesztem, meghaltam, megfagytam nélküled.
Hol a remény? Hol a fájdalom megváltója?
Hol van megvágott szívem sebének akarója?
Kié a kéz, melyben az élet kése remeg?
És miért szurkálja, miért vágja szét gyermek lelkemet?
Ó Istenem! Nem kellenek a válaszok, sem az életem,
Ha szerető lényed, s magam létezését sem érdemlem.
Meghalt a lelkem. S a pislákoló remény...Édes Istenem,
Úgy érzem oly messze van, mint embernek a végtelen.

Csoda

Szemed előtt világító fénypontok terülnek szét az éjben,
Tűzijáték! Valóságos csoda gondolod magadban miközben
eltűnnek előtted a mélyben.
Akkor odalépek melléd, s halkan suttogom a füledbe
Hogy vajon a tűzijáték ember vagy Isten képzete?
Mert amire azt mondod hogy"hihetetlen" dolog, az csak az lehet
Amit kínok közt, mégis boldogan Isten és ember együtt teremtett.
Csodát akarsz látni? Csak láss bele a fejembe,
S tedd meg azt, mit más ember nem tenne!
Nézz ki az ablakodon, már ha van ablakod amin kinézhess.
Nézd a kolduló anyát! Nézd csak arca miként fest?!
Ajka, mint a folyót átszelő híd hajlik sírásra,
S szemei mégis nevetve néznek kicsi fiára.
Csodát akarsz látni? Hát csak nézd a kolduló anyát,
Miként vészeli át a végtelen, hideg éjszakát.