Magamhoz...

Tegnap még nem tudtam, ma már tudom.

Mindent nélküled kell megoldanom.

 

Emlékszel még arra a tavaszi napra,

Mikor egy pillanat alatt magadra lettél hagyva?

És a kék virágra, egy Nyár reggelén?

Emlékszel-e pont úgy ahogy én?

Hát a szerelem? Vagy tán elfeledted már?

-Elég!-mondja a magam-Ez már túlságosan fáj!

És? Akkor mi van ha belehalok a fájdalomba?

Magam! Miért taszítasz engem a szánalomba?

 

Tegnap még nem hittem, ma már elemészt a gondolat,

 Nem vagyok elég a Másik élethez...már eldöntötték a sorsomat!

Minden nap...

Minden nap rettegek és minden nap sírni akarok.

Minden nap elvesztem önmagam és a vesztembe rohanok.

Tépi a lelkemet, emészt az a gondolat,

Hogy beszél nekem a néma, s megérint a vak.

Az ajtót, amit én nyitottam ki nem tudom becsukni,

Mert hogy nyitva, vagy csukva-e a jó, nem tudom eldönteni.

Fordulok, és a valami is fordul velem.

Már a küszöbön állok, de visszahúz a, képtelen.

Minden nap elmerengek azon a bizonyos tegnapon,

És minden nap el kell döntenem, érdemes-e folytatnom?

Mert minek beszél a néma szó, s miért figyel rám a vak?

Ha szeme nem akarja látni a valóságot, s ajka is csukva marad.