Akarod...?

A virradatban láthatod tisztán arcod ha...akarod.

Csillagoknak harmatkezéhez ragaszkodik  a karod...még ha nem is akarod.

Én sem akarom látni az arcodat sem a virradatba sem máshol!

Akarod...tudni hogy miért nem igen, hogy mi az ami gátol?

Üres vagyok, s nem azért mert nincs bennem érző s vérző szív.

Hanem, mert a félelem mindent felégetett bennem, kábultam s józanul hív.

A költő mindig hazudik, de jaj annak ki nem szól: "Nem bírom!"

S legbelül megvallja magának hitét...akarod!

S ez boldogságom s kínom,

Életem, sírom...sírom!

Álmatlanság

Álmatlanságod játéka kimeríti elmédet.

Menekülsz...saját magad elől...de ki?

Ki az a magad? S miért üldöz önmagad, lényed?

Napfelkeltében látod a napnyugtát, keríti

Elő a Holdat ki fél  a Napba nézni.

Arc az arcban nem akar...akarata percnyi.

Játszik...mert álmatlan, ártatlan...megzavar.

Engem küld, a keveset...s túl sokat akar,

De mégsem eleget...sóhajtásomban megláthatod

Az érzést, meggyötör, hallod? Felemészt, és Te ezt hagyod...?

Akácfák alatt

...Emlékszem még milyen volt szeretni,

Akácfák alatt boldogan nevetni.

Rád nézni egy könnyű pillanatban,

Ölelkezni némán egy gondolatban.

-mondja a költő.- Akácok alatt,

tétován üldögélni még az idő haladt.

Leheveredtünk a fűbe s azon nevettünk,

Hogy beszélget két madár az akácágon felettünk.

Nem hiába, s nem tévesen múlt velünk az idő.

Sorsunk, s utunk ez volt, mert így akarta Ő.

S míg az akácok alatt boldog volt létünk,

Megtanultuk mindazt, amiért érdemes élnünk.

Bódulatban a fák alatt megtanultunk szeretni,

Elengedni az álmainkat, s újakat keresni.